„Kölcsönható rendszerek, mágneses anyagok” változatai közötti eltérés

Innen: TételWiki
(Hiszterézis)
(Atomi diamágnesség)
 
(12 közbenső módosítás, amit 2 másik szerkesztő végzett, nincs mutatva)
201. sor: 201. sor:
 
<math>Z = e^{-\beta J q m^2 N / 2} \sum_{\lbrace s_i \rbrace} e^{ \beta ( q J m + H ) \sum_i s_i } = e^{-\frac{\beta J q m^2 N}{2}} \prod_i \sum_{s_i = \pm 1} e^{\beta ( q J m + H ) s_i} = </math>
 
<math>Z = e^{-\beta J q m^2 N / 2} \sum_{\lbrace s_i \rbrace} e^{ \beta ( q J m + H ) \sum_i s_i } = e^{-\frac{\beta J q m^2 N}{2}} \prod_i \sum_{s_i = \pm 1} e^{\beta ( q J m + H ) s_i} = </math>
  
<math> = e^{-\frac{\beta J q m^2 N}{2}} \left ( 2 \operatorname{ch} \left ( \beta \left ( q J m + H \right ) \right ) \right )^N.</math>
+
<math> = e^{-\frac{\beta J q m^2 N}{2}} \lbrace 2 \operatorname{ch} \left [ \beta \left ( q J m + H \right ) \right ] \rbrace^N.</math>
  
 
Ebből kiszámítható a mágnesezettség várható értéke:
 
Ebből kiszámítható a mágnesezettség várható értéke:
220. sor: 220. sor:
  
 
Két dimenzió fölött következik be [[fázisátalakulás]]: egy adott hőmérséklet fölött ferromágnesesből átvált paramágnesessé az anyag. A fázisátalakulás hőmérsékletét az határozza meg, hogy ott a tangens hiperbolikusz függvény meredeksége az [[origó]]ban (a biztos metszéspontban) éppen 1, így még csak egy metszéspont létezik.
 
Két dimenzió fölött következik be [[fázisátalakulás]]: egy adott hőmérséklet fölött ferromágnesesből átvált paramágnesessé az anyag. A fázisátalakulás hőmérsékletét az határozza meg, hogy ott a tangens hiperbolikusz függvény meredeksége az [[origó]]ban (a biztos metszéspontban) éppen 1, így még csak egy metszéspont létezik.
 +
 
<math>\beta_{\text{C}} = \frac{1}{q J}</math>  
 
<math>\beta_{\text{C}} = \frac{1}{q J}</math>  
<math> T_{\text{C}} = \frac{q J}{k}</math>
+
 
 +
<math> T_{\text{C}} = \frac{q J}{k_{\text{B}}}.</math>
  
 
A [[mágnesezettség]] a külső tér 1/3-ik hatványával arányosan indul: <math>m \sim H^{\frac{1}{3}}</math>, a kritikus pont körül pedig a hőmérséklet gyökével változik: <math>m \sim \sqrt{T-T_{\text{C}}}</math>. Érdekes, hogy két dimenzióban éppen a kritikus pont körül használhatatlan az átlagtérelmélet, mert a fluktuációk [[makroszkopikus]]sá növekednek, a szuszceptibilitás és az átlagos doménméret a végtelenhez tart.
 
A [[mágnesezettség]] a külső tér 1/3-ik hatványával arányosan indul: <math>m \sim H^{\frac{1}{3}}</math>, a kritikus pont körül pedig a hőmérséklet gyökével változik: <math>m \sim \sqrt{T-T_{\text{C}}}</math>. Érdekes, hogy két dimenzióban éppen a kritikus pont körül használhatatlan az átlagtérelmélet, mert a fluktuációk [[makroszkopikus]]sá növekednek, a szuszceptibilitás és az átlagos doménméret a végtelenhez tart.
265. sor: 267. sor:
 
amelyben <math>x</math> is paraméterként fog szerepelni és a <math>\frac{\partial F}{\partial B}</math> fogja megadni a [[mágnesezettség]]et (pontosabban a mágnesezettség-sűrűséget). Az eredményben a bonyolult kotangens hiperbolikuszok helyett bevezettük a Brillouin-függvényt:
 
amelyben <math>x</math> is paraméterként fog szerepelni és a <math>\frac{\partial F}{\partial B}</math> fogja megadni a [[mágnesezettség]]et (pontosabban a mágnesezettség-sűrűséget). Az eredményben a bonyolult kotangens hiperbolikuszok helyett bevezettük a Brillouin-függvényt:
  
:<math>VM = N g \mu_{\text{B}} J \cdot B_J(J\cdot x)</math>
+
:<math>M = N g \mu_{\text{B}} J \cdot B_J(x).</math>
  
 
A [[Brillouin-függvény]] alakra hasonló az [[arkusz tangens]]hez, de ez a pozitív oldalon 1-hez, negatív oldalon -1-hez tart. Ebből következik, hogy a maradék szorzófaktor a maximális mágnesezettséget adja meg, a függvény alakjából pedig a [[szaturáció]] jelensége adódik, ami akkor következik be, amikor az összes [[mágneses momentum]]ot azonos irányba állítottuk be. Kiszámolhatjuk a függvény <math>x \ll 1</math>, azaz <math>B \rightarrow 0\;</math> határesetét, amelyet behelyettesítve megkaphatjuk a [[szuszceptibilitás]]t:
 
A [[Brillouin-függvény]] alakra hasonló az [[arkusz tangens]]hez, de ez a pozitív oldalon 1-hez, negatív oldalon -1-hez tart. Ebből következik, hogy a maradék szorzófaktor a maximális mágnesezettséget adja meg, a függvény alakjából pedig a [[szaturáció]] jelensége adódik, ami akkor következik be, amikor az összes [[mágneses momentum]]ot azonos irányba állítottuk be. Kiszámolhatjuk a függvény <math>x \ll 1</math>, azaz <math>B \rightarrow 0\;</math> határesetét, amelyet behelyettesítve megkaphatjuk a [[szuszceptibilitás]]t:
282. sor: 284. sor:
 
:<math>\omega_L = - \frac{eB}{2m}</math>
 
:<math>\omega_L = - \frac{eB}{2m}</math>
  
precesszió szuperponálódna, ezt feleltetjük meg a fenti kis kör[[frekvencia]]-megváltozásnak. A mágneses momentum az [[áram]] és a felület szorzata, az áramot pedig azzal a definícióval írjuk fel, hogy az áramirányra merőleges felületelemen mennyi [[töltés]] halad át egy [[másodperc]] alatt. Ezek alapján a mágneses momentum komponensei:
+
precesszió szuperponálódna, ezt feleltetjük meg a fenti kis kör[[frekvencia]]-megváltozásnak. Ezt úgy kapjuk meg, hogy a Lorentz-erő hatását elsőrendű perturbációnak tekintjük, vagyis igaz a nulladrend:
 +
 
 +
<math>F = m \rho \omega^2\, ,</math>
 +
 
 +
és elsőrendben:
 +
 
 +
 
 +
<math>e \rho \omega H \mu_0 = 2 m \rho \omega \Delta \omega.\,</math>
  
:<math>\mu_i = e \frac{\Delta \omega}{2\pi} \rho_i^{2} \pi = \frac{e \Delta \omega \rho_i^{2}}{2}</math>
+
A mágneses momentum az [[áram]] és a felület szorzata, az áramot pedig azzal a definícióval írjuk fel, hogy az elektron mennyi idő alatt futja körbe a pályáját (áram) és az mekkora felületet ölel át (<math>\boldsymbol{\mu} = I \mathbf{A}</math>). Ezek alapján a mágneses momentum komponensei:
 +
 
 +
:<math>\mu_i = \underbrace{e \frac{\Delta \omega}{2\pi}}_{\text{aram}} \underbrace{\rho_i^{2} \pi}_{\text{felulet}} = \frac{e \Delta \omega \rho_i^{2}}{2}</math>
  
 
A mágneses momentumhoz csak a tér irányára [[merőleges]] távolságok járulnak hozzá, az [[elektron]] azonban ''r'' sugarú pályán kering, ez behoz még egy 3/2-es faktort a távolságnégyzetek között, így a valódi teljes mágneses momentum <math>z</math> komponense <math>Z</math> [[rendszám]]ú atommagra:
 
A mágneses momentumhoz csak a tér irányára [[merőleges]] távolságok járulnak hozzá, az [[elektron]] azonban ''r'' sugarú pályán kering, ez behoz még egy 3/2-es faktort a távolságnégyzetek között, így a valódi teljes mágneses momentum <math>z</math> komponense <math>Z</math> [[rendszám]]ú atommagra:
323. sor: 334. sor:
  
 
==Curie--Weiss-törvény==
 
==Curie--Weiss-törvény==
A fenti memóriaeffektust Weiss egy belsőtérelmélettel próbálta megmagyarázni. Eszerint a spinek egyirányú beállása okozza a visszamardó mágnesezettségi memóriát, amelyet úgy lehet figyelembe venni, hogy a mágnesezettség a külső téren kívül önmagának is függvénye. Ennek a függésnek a sorfejtéséből levezethető a Curie--Weiss-törvény. A doméneknél említettek értelmében kihűlésnél megtörténik a "mágneses kifagyás", afelett azonban a termikus random orientáció dominál. A Curie--Weiss-törvény leírja a szuszceptibilitás változását a kifagyási pont felett, a paramágneses hőmérséklettartományban:
+
A fenti memóriaeffektust [[Weiss]] egy belsőtér-elmélettel próbálta megmagyarázni. Eszerint a [[spin]]ek egyirányú beállása okozza a visszamardó mágnesezettségi memóriát, amelyet úgy lehet figyelembe venni, hogy a [[mágnesezettség]] a külső téren kívül önmagának is függvénye. Ennek a függésnek a sorfejtéséből levezethető a [[Curie]]-[[Weiss]]-törvény. A doméneknél említettek értelmében kihűlésnél megtörténik a "mágneses kifagyás", afelett azonban a termikus random orientáció dominál. A Curie-Weiss-törvény leírja a [[szuszceptibilitás]] változását a kifagyási pont felett, a [[paramágnes]]es hőmérséklettartományban:
  
 
:<math>M = \frac{C}{T-T_{\text{C}}} H.</math>
 
:<math>M = \frac{C}{T-T_{\text{C}}} H.</math>
  
Ez a formula a kifagyás felett érvényes, az átalakulási pontban divergens, ami nyilván nem releváns. Jó tudni, hogy ez az egydimenziós Ising-modellből is levezethető.
+
Ez a formula a [[kifagyás]] felett érvényes, az átalakulási pontban [[divergens]], ami nyilván nem releváns. Jó tudni, hogy ez az egydimenziós Ising-modellből is levezethető.
  
 
==Speciális anyagok==
 
==Speciális anyagok==
 
===Spinüveg===
 
===Spinüveg===
A spinüvegek olyan ötvözetek, amelyek kis koncentrációban (0,1-10 %) tartalmaznak mágnesezhető atomokat nem mágnesezhető atomok között véletlenszerűen eloszlatva. Ennek következtében frusztrált állapotok alakulhatnak ki három mágnesezhető atom között: egyszerre csak két párnak kedvező energetikailag a csatolása, a harmadiknak nem, így számos metastabil állapot figyelhető meg. A véletlen eloszlás miatt bonyolult az ilyen anyagok viselkedése: felmágnesezve őket a Curie-törvényt követik, azonban ha elvesszük a külső mágneses teret, gyors lebomlás után egy remanens mágnesezettséget mutatnak a kritikus hőmérséklet alatt, amely azonban idővel lassan, de tovább csökken. Ha viszont külső tér nélkül hűtjük őket a kritikus hőmérséklet alá és utána kapcsoljuk be a teret, hirtelen elérnek egy mágnesezettséget, ami utána lassan növekszik tovább. Ha összeadjuk a fenti két esetben kapható mágnesezettség-idő függvényt, jó közelítéssel állandót kapunk, amelynek értéke éppen a külső térrel való hűtéskor mérhető mágnesezettség. Ez a viselkedés egyfajta átmenetként fogható fel a ferro- és paramágneses anyagok tulajdonságai között.
+
A spinüvegek olyan ötvözetek, amelyek kis koncentrációban (0,1-10 %) tartalmaznak mágnesezhető atomokat nem mágnesezhető atomok között véletlenszerűen eloszlatva. Ennek következtében frusztrált állapotok alakulhatnak ki három mágnesezhető atom között: egyszerre csak két párnak kedvező energetikailag a csatolása, a harmadiknak nem, így számos metastabil állapot figyelhető meg. A véletlen eloszlás miatt bonyolult az ilyen anyagok viselkedése: felmágnesezve őket a [[Curie-törvény]]t követik, azonban ha elvesszük a külső mágneses teret, gyors lebomlás után egy remanens mágnesezettséget mutatnak a kritikus hőmérséklet alatt, amely azonban idővel lassan, de tovább csökken. Ha viszont külső tér nélkül hűtjük őket a kritikus hőmérséklet alá és utána kapcsoljuk be a teret, hirtelen elérnek egy mágnesezettséget, ami utána lassan növekszik tovább. Ha összeadjuk a fenti két esetben kapható mágnesezettség-idő függvényt, jó közelítéssel állandót kapunk, amelynek értéke éppen a külső térrel való hűtéskor mérhető mágnesezettség. Ez a viselkedés egyfajta átmenetként fogható fel a [[ferromágnes|ferro-]] és [[paramágnes]]es anyagok tulajdonságai között.
  
 
===Óriás mágneses ellenállás===
 
===Óriás mágneses ellenállás===
Ferromágneses és nemmágneses rétegek szendvicselésével speciális vezető eszköz készíthető, amelynek ellenállása nagyban függ a külső mágneses tértől. Néhány nanométeres rétegekből állnak az ilyen anyagok, a ferromágneses rétegek antiferromágnesesen csatolódnak egymáshoz. Az áram a rétegekre merőlegesen folyik, a vezetési elektronok jobban szóródnak azon a rétegen, amelyiknek ugyanolyan a spinbeállása, mint nekik. A külső teret bekapcsolva minden réteg ugyanolyan irányú mágnesezettséget vesz föl, ekkor akár a felére is csökkenhet az ellenállás. Ilyenkor ugyanis csak az egyik spinbeállású elektronok szóródnak jobban, méghozzá az atomtörzsek d-elektronjain, amelyeknek eltolódik az állapotsűrűsége a külső térrel való kölcsönhatás miatt: a Fermi-energia fölé kerülnek, tehát kevesebb a szabad szint, ahol a vezetési elektronok elmehetnének. A külső térrel és nélküle mérhető ellenállás aránya a spinbeállástól függő kétfajta ellenállás mértani és számtani közepének a hányadosával egyenlő (ha csak két ferromágneses réteget vizsgálunk).  
+
Ferromágneses és nemmágneses rétegek szendvicselésével speciális [[vezető]] eszköz készíthető, amelynek ellenállása nagyban függ a külső mágneses tértől. Néhány nanométeres rétegekből állnak az ilyen anyagok, a ferromágneses rétegek antiferromágnesesen csatolódnak egymáshoz. Az áram a rétegekre merőlegesen folyik, a vezetési elektronok jobban szóródnak azon a rétegen, amelyiknek ellentétes a [[spin]]beállása, mint nekik. A külső teret bekapcsolva minden réteg ugyanolyan irányú mágnesezettséget vesz föl, ekkor akár a felére is csökkenhet az ellenállás. Ilyenkor ugyanis csak az egyik spinbeállású elektronok szóródnak jobban. A külső térrel és nélküle mérhető ellenállás aránya a spinbeállástól függő kétfajta ellenállás mértani és számtani közepének a hányadosával egyenlő (ha csak két ferromágneses réteget vizsgálunk).  
  
Ezen az elven működik a merevlemezek kiolvasófeje, amit spinszelepnek hívnak.
+
Ezen az elven működik a [[merevlemez]]ek kiolvasófeje, amit [[spinszelep]]nek hívnak.
  
 
===Szupravezetés===
 
===Szupravezetés===
Egyes anyagok igen alcsony hőmérsékletre hűtésekor az elektromos ellenállás egzaktul nullává válik. Alapvetően két fajtájuk van: első- és másodfajú szupravezetők. Az elsőfajú szupravezetőkben lejátszódó jelenséget ellentétes spinű elektron-elektron párok (ún. Cooper-párok) létrejöttével sikerült értelmezni, amelyeket a rácsrezgések fononjai tartanak össze. Ilyen párok jönnek létre egy Bose--Einstein-kondenzációhoz hasonló jelenség következtében, mivel az így kialakult párok már bozonnak tekinhetőek. Láthatóan a fononok főszerepet játszanak a jelenségben, amelyek viszont szobahőmérsékleten akadályozzák az elektronok mozgását. Ezért van, hogy a rosszabb vezetők válnak szupravezetővé, a jók viszont, az ezüst, réz, arany pedig nem.
+
Egyes anyagok igen alcsony [[hőmérséklet]]re hűtésekor az [[elektromos ellenállás]] egzaktul nullává válik. Alapvetően két fajtájuk van: első- és másodfajú szupravezetők. Az elsőfajú szupravezetőkben lejátszódó jelenséget ellentétes spinű elektron-elektron párok (ún. [[Cooper]]-párok) létrejöttével sikerült értelmezni, amelyeket a rácsrezgések fononjai tartanak össze. Ilyen párok jönnek létre egy [[Bose-Einstein-kondenzáció]]hoz hasonló jelenség következtében, mivel az így kialakult párok már bozonnak tekinhetőek. Láthatóan a fononok főszerepet játszanak a jelenségben, amelyek viszont szobahőmérsékleten akadályozzák az elektronok mozgását. Ezért van, hogy a rosszabb vezetők válnak szupravezetővé, a jók viszont, az ezüst, réz, arany pedig nem.
 +
 
 +
Nagyon fontos tulajdonságuk a [[Meissner-effektus]], vagyis hogy a mágneses tér kiszorul az anyagból, ez a következő egyenletből vezethető le:
 +
 
 +
<math>\left(\Delta - \frac{ne^2 \mu_0}{m}\right){\mathbf{B} \choose \mathbf{j}} = 0,</math>
 +
 
 +
ahol <math>\Delta</math> a Laplace, <math>n</math> a töltéshordozók sűrűsége, <math>e</math> a töltése, <math>m</math> a tömege, <math>\mathbf{B}</math> a mágneses indukció, <math>\mathbf{j}</math> az áramsűrűség (ebből lesz a szuperáram). Az egyenlet lecsengő megoldásait kell választani.
  
Nagyon fontos tulajdonságuk a Meissner-effektus, vagyis hogy a mágneses tér kiszorul az anyagból. Ha külső tér jelenlétében folyik le a fázisátalakulás, akkor, ha veszünk egy gyűrű alakú mintát, a gyűrű belsejében mérhetünk mágneses teret, ha viszont később kapcsoljuk be azt, nem tud behatolni oda. Ezeknél ugrásszerű a normális és a szupravezető anyag közötti fázisátalakulás.  
+
Ha külső tér jelenlétében folyik le a fázisátalakulás, akkor, ha veszünk egy gyűrű alakú mintát, a gyűrű belsejében mérhetünk mágneses teret, ha viszont később kapcsoljuk be azt, nem tud behatolni oda. Ezeknél ugrásszerű a normális és a szupravezető anyag közötti [[fázisátalakulás]].  
  
A másodfajú szupravezetők elmélete koránt sem ilyen kidolgozott, nem tudják pontosan, mi történik. Annyit tudunk, hogy bizonyos atomrétegekben folyik a szuperáram, tehát csak egy síkban jelentkezik az egykristályban a szupravezetés. Soknál a folyékony nitrogén forráspontja fölött bekövetkezik a fázisátmenet, ezek a magas hőmérsékletű szupravezetők. Ezeknél már bonyolultabb a fázisátmenet, mert létezik egy olyan fázis, ahol a mágneses tér örvényfonalakban mégis behatol az anyagba, de egy örvényfonal csak meghatározott értékű fluxust tud befogadni, ez a fluxuskvantálás.
+
A másodfajú szupravezetők elmélete koránt sem ilyen kidolgozott, nem tudják pontosan, mi történik. Annyit tudunk, hogy bizonyos atomrétegekben folyik a szuperáram, tehát csak egy síkban jelentkezik az egykristályban a szupravezetés. Soknál a folyékony nitrogén forráspontja fölött bekövetkezik a fázisátmenet, ezek a magas hőmérsékletű szupravezetők. Ezeknél már bonyolultabb a fázisátmenet, mert létezik egy olyan fázis, ahol a mágneses tér örvényfonalakban mégis behatol az anyagba, de egy örvényfonal csak meghatározott értékű [[fluxus]]t tud befogadni, ez a fluxuskvantálás.
  
A kritikus hőmérséklet függ az atomok tömegétől (izotópeffektus, <math>T_{\text{C}} \sim \frac{1}{\sqrt{M}}</math>), másodfajúaknál pedig a külső mágneses tértől is, egy kritikus térerősség fölött nem is következik be a fázisátalakulás. Ezen jó tulajdonságaik miatt a másodfajú szupravezetőket használják szupravezető mágnesekben, így például a CERN LHC gyorsítójában is.
+
A kritikus hőmérséklet függ az atomok tömegétől (izotópeffektus, <math>T_{\text{C}} \sim \frac{1}{\sqrt{M}}</math>), másodfajúaknál pedig a külső mágneses tértől is, egy kritikus térerősség fölött nem is következik be a fázisátalakulás. Ezen jó tulajdonságaik miatt a másodfajú szupravezetőket használják szupravezető mágnesekben, így például a [[CERN]] LHC gyorsítójában is.
  
 
{{Záróvizsga}}
 
{{Záróvizsga}}

A lap jelenlegi, 2011. június 26., 01:06-kori változata

Ritka gázok állapotegyenlete

Tekintsük a következő Hamilton-operátorral jellemezhető rendszert:

H = \sum_{i=1}^{N} \left[ \frac{p_i^2}{2m} + \epsilon_i \right] + U(r_1, ..., r_N)

Az első tag a részecskék mozgási energiája és belső gerjesztettsége, második a kölcsönhatást jellemző potenciál. Analitikusan a következők számolhatók ki ebből:

  • ritka gázok: gyenge a kölcsönhatás, és kicsi a járuléka,
  • szilárd és amorf anyagok: erős a kölcsönhatás, de kicsi a hőmérséklet, ezért a részecskék a potenciál minimuma körül rezegnek.

Minket most a ritka gázok állapotegyenlete érdekel. Írjuk fel az állapotösszeget:

Z = \frac{1}{N!} \zeta ^{N} \int ... \int d^3r_1 ... d^3r_N e^{-\beta U(...)}

ahol az impulzust kiintegráltuk:

\zeta = \frac{1}{h^3} \int d^3p e^{-\beta \frac{p^2}{2m}} e^{-\beta f(T)}=\frac{(2\pi m k T)^{3/2}}{h^3}e^{-\beta f(T)}

Azonban a potenciált nem tudjuk kiintegrálni ilyen általánosan, arról valamilyen modellt kell alkotni. Feltesszük a következőket:

  • A kölcsönhatás párkölcsönhatás, mégpedig úgy, hogy csak a két kölcsönható részecske távolságának abszolút értékétől függ.
  • Valamilyen modell függvényt tételezünk fel a párkölcsönhatásra. Ez lehet például Lennard-Jones, vagy a merev gömb: egy bizonyos r_0 közelségen belül végtelenül nagy a potenciál, azaz ennél közelebb nem kerülhetnek egymáshoz a részecskék. A mostani levezetés általános, az utolsó I integrál tartalmazza ezt expliciten.

Amit tehát ki szeretnénk számolni:

z_n = \int ... \int d^3r_1 ... d^3r_N e^{-\beta U(...)}

Tekintsük egy pillanatra az átlagos potenciális energiát itt, és a kanonikus tárgyalásban a belső energiát:

\overline{U} = \int ... \int d^3r_1 ... d^3r_N U(...) \frac{e^{-\beta U(...)}}{z_n}
\overline{E} = \sum_m E_m \frac{e^{-\beta E_m}}{z}

Az első egyenletben szándékosan vittük be az állapotösszeget, ugyanis az így kapott tört a koordinátakonfiguráció valószínűségét jelenti, analógiában a kanonikus modellbeli mikroállapot valószínűséggel. A kanonikus tárgyalásban azonban U-t feltudtuk írni z deriváltjaként, és az analógiát felhasználva itt is megtesszük z_n-re:

\overline{E} = -\partial_{\beta} \operatorname{ln} z
\overline{U} = -\partial_{\beta} \operatorname{ln} z_n

Ez utóbbit felintegrálva kapjuk:

\operatorname{ln} z_n = -\int_0^{\beta} d\beta^{\prime} \overline{U}(\beta^{\prime}) + c

c-ről belátható a határokon felvett értékek alapján, hogy N \operatorname{ln} V.

Írjuk fel az átlagos potenciális energiát, mint párkölcsönhatások összegét is:

\overline{U} = \sum_{i < j} \overline{u}(|r_i - r_j|)= \frac{N(N-1)}{2}\overline{u} \approx \frac{N^2}{2}\overline{u}

Ezt szeretnénk egyenlővé tenni az előbb megfogalmazott valószínűségi integrállal, azonban annyit már elértünk, hogy a részecskék már csak a valószínűségben vannak csatolva. A továbbiakban felírjuk a nevezőt is integrál alakban, áttérünk a helykoordináták különbségére (r), mint változóra, ekkor az integrálok fele elvégezhető, ami térfogatot ad és kiesik. A maradékot felírjuk, mint \beta szerinti deriváltat. Ez már igen egyszerű alakú:

\overline{U} =-\partial_{\beta} \operatorname{ln} \int d^3r e^{-\beta U(r)}

Ehhez kihasználtuk azt a feltevést, hogy csak kettős ütközések vannak, a többrészecskék ütközéseket elhanyagoltuk. A továbbiakban feltesszük, hogy az r_0, mint a részecskék méretét jellemző paraméter sokkal kisebb mint a térfogatot jellemző méretek. Az integrált exponenciális függgvény szinte mindenütt 1 (mert az argumentuma 0), kivéve r_0 közelében, ezért becsempészünk nullát, mint +1 -1. Az így kapott exponenciális integrál (I) csak r_0 közelében jelentős, ezért kicsit átírva sorbafejthető. Eredményül azt kapjuk, hogy:

\overline{U} = -\frac{1}{V}\partial_{\beta}I

Ezt behelyettesíthetjük a párkölcsönhatások felösszegzésébe, ezután pedig az egész átlagos potenciális energiát beírjuk a kanonikus analógiából kapott \operatorname{ln}z_n képletbe, és elvégezzük az integrált:

\operatorname{ln}z_n = N\operatorname{ln} V + \frac{N^2}{2V}I

Itt már látszik, hogy az első tag a klasszikus ideális gázhoz tartozik, a másodikaz új, korrekciós tag. Az állapotegyenletet a p=kT\partial_V \operatorname{ln} z_n összefüggésből számolhatjuk:

\frac{p}{kT} = \frac{N}{V}\left[ 1 - \frac{N}{2V}I\right]

Az eljárás tovább folyatatható, egyre több korrekció adható az ideális gáz egyenletéhez, további integrálos együtthatók jelennek meg, amelyek N/V egyre magasabb hatványaival skáláznak.

Viriál sorfejtés

A fentebb levezetett nyomásképlet általános alakban az úgynevezett viriál sorfejtés, amelyet a nyomásra vezethetünk le:

\frac{p}{k_BT} = \frac{N}{V} + B_2(T) \left(\frac{N}{V}\right)^2 +B_3(T) \left(\frac{N}{V}\right)^3+ \cdots

A fenti esetben csak a kétrészecske kölcsönhatásokat vettük figyelembe, a további kölcsönhatások figyelembevétele és a megfelelő viriál-együtthatók integráljainak felírása kombinatorikai feladattá növi ki magát. Az egyes viriál együtthatók továbbá mindig függnek a hőmérséklettől is. További információ itt.

Van der Waals gázok

A fenti ritka gázokra adott levezetéshez igen hasonló módon levezethető a Van der Waals féle valós gázok modelljének állapotegyenlete. Induljunk ki ideális gázból, amelyet N darab megkülönböztethetetlen részecske alkot. Ennek a Hamiltonja:

H = \sum_{i=1}^N \frac{p_i}{2m}

Az ennek megfelelő egyrészecske állapotösszeg:

\zeta = \frac{1}{h^3} \int d^3p \int d^3r e^{-\beta H} = \frac{V}{\lambda_T^3}

Itt elvégeztünk két integrált, a helyszerinti egyszerűen a térfogatot adta, az impulzus szerintit pedig Guass-intergál segítségével tudtuk elvégezni. Bevezettük továbbá a termikus hullámhossz jelölését is, ami megközelítőleg a részecskék átlagos de Brogile hullámhossza adott hőmérsékleten, ideális gázban:

\lambda_T = \frac{h}{\sqrt{2\pi mkT}}

A korábbiakból a teljes állapotösszeg:

z = \frac{\zeta^N}{N!}

Most továbblépünk az ideálisgázokról, és feltételezzük, hogy a részecskék között a következő párpotenciál van:

u(r) = \infty  \;\;\; r < d
u(r) = -\epsilon \left(\frac{d}{r}\right)^6 \;\; r \ge d

r két részecske távolságát jelöli, d azt a távolságot ahol két részecske éppen érinti egymást. A potenciál definíciója miatt ennél közelebb nem lehetnek egymáshoz. Ezt egyben azt is jelenti, hogy a teljes térfogat nem megengedett a részecskék számára, abból le kell vonni a potenciál által tiltott részt:

V = V_0 - N\cdot \frac{2}{3}d^3  \pi

Azért kellett egy további kettes faktorral leosztani, mert különben a kizárt térfogatot duplán számoltuk volna. Továbbá bevezetjük a részecskék közötti átlagpotenciált, amit a fentiek felhasználásával egy homogén részecskesűrűségre:

\phi = \frac{N}{V}\int_d^{\infty} u(r) 4 \pi r^2 dr

Ami a szokásos dr vastagságú gömbfelület darabok felösszegzése. Elvégezve az integrált bevezethetünk két konstanst, az egyiket azonosíthatjuk is a fentebbi fajlagos kirekesztett térfogattal (b):

\phi = -2 a \frac{N}{V} \quad \quad a = \epsilon \frac{2}{3}d^3\pi =\epsilon b

A potenciálhoz szintén egy energia tartozik, amelyben az eloszlás Boltzmann-eloszlás, azért ezt is bevezetjük, azonban a túlszámlálás elkerülésére itt is bevezetünk egy 1/2-es faktort. A módosított térfogatot és a potenciált beírva az állapotösszegbe:

z = \frac{1}{N!} \frac{(V - Nb)^N}{\lambda_T^{3N}} e^{-\frac{\phi}{2}\beta}

Ezek után érdemes az állapotösszeg logaritmusát venni, amelyből a nyomás meghatározható, a ritka gázokhoz hasonlóan:

p = kT\frac{\partial \operatorname{ln}z}{\partial V}

Algebrai átalakítások után megkapjuk a Van der Waals gázok állapotegyenletét:

\left( p + \frac{N^2 a }{V^2} \right) \left( V - Nb\right) = NkT

Ising-modell

Erről bővebben az itt található Kondor Imre-féle statfiz jegyzetben olvashatunk.

Az Ising-modell figyelembe veszi a szomszédos spinek közötti kölcsönhatást, egy (ferromágneses) rendszer energiája így:

E = -H \sum_i s_i - J \sum_{\langle i,j\rangle} s_i s_j\,

A második összegzés csak azokra az i,j párokra értendő, amik első szomszédok. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy csak két állapot lehetséges, tehát az atomok spinje: s_i = \pm 1. Az első tag a H nagyságú külső mágneses térrel vett kölcsönhatás, a második tag a szomszédos spinek közötti kölcsönhatás járuléka. Ferromágnesnél az a kedvező energiájú helyzet, ha a szomszédos spinek ugyanabba az irányba mutatnak, így a J együttható pozitív.

Természetesen a valóságban a távolabbi spinek között is lehet kölcsönhatás, az Ising-modellnek azonban jelentős előnye, hogy 1 és 2 dimenzióban egzaktul megoldható.


Az Ising-modell megoldása 1 dimenzióban(*)

Az egyszerűség kedvéért periodikus határfeltételekkel számolunk ( vagyis s_{N+1}=s_1, de ez nem változtatja meg jelentősen a végeredményt), így a modellt úgy lehet elképzelni, hogy a N spin egy gyűrű mentén helyezkedik el. A rendszer energiája:

E = -J \sum_{i=1}^N s_i s_{i+1} - H \sum_{i=1}^N s_i\,

A termodinamikai mennyiségek meghatározásához írjuk fel az állapotösszeget:

Z = \sum_{\lbrace s_i \rbrace } \exp \left ( \beta J \sum_{i=1}^N s_i s_{i+1} + \beta H \sum_{i=1}^N s_i \right )

Az összegzés az összes elképzelhető s_i sorozatra értendő. Az exponenciálist szorzattá lehet bontani, és a szorzást a sorozatokra vett összegzéssel fel lehet cserélni:

Z = \prod_{i=1}^N \sum_{s_i = \pm 1} e^{\beta J s_i s_{i+1} + \beta H ( s_i + s_{i+1})/2}

Vezessük be két spin között a következő transzfermátrixot:

T_{s_i s_j} = e^{\beta J s_i s_j + \beta H (s_i + s_j)/2}

Mivel s_i és s_j értéke is \pm 1 lehet, T egy 2 \times 2 mátrix lesz:

 T = \left ( \begin{array}{cc} e^{\beta J + \beta H} & e^{-\beta J} \\ e^{-\beta J} & e^{\beta J - \beta H} \end{array} \right )

Ekkor az állapotösszeg felírható a transzfermátrixszal:

 Z = \prod_{i=1}^N \sum_{s_i = \pm 1} T_{s_i s_{i+1}} = \operatorname{Sp} \left ( T^N \right ) = \lambda_1^N + \lambda_2^N \overset{\text{term. hat.}}{\approx} \lambda_1^N

Az állapotösszeg a mátrix N-edik hatványának a spurja, ami kifejezhető a \lambda_1 és \lambda_2 sajátértékek hatványával. Mivel N nagyon nagy, ezért a kisebb sajátérték hatványa elhanyagolható a nagyobbhoz képest a termodinamikai határesetben. A transzfermátrix sajátértékei:

\lambda_{1,2} = e^{\beta J}\operatorname{ch}(\beta H) \pm \sqrt{ e^{2 \beta J} \operatorname{sh}^2 (\beta H) + e^{-2 \beta J} }

Ha nincs külső tér (H = 0), az állapotösszeg: Z = 2^N \operatorname{ch}^N (\beta J). A mágnesezettség külső tér esetén:

 M = \frac{\partial \ln Z}{\partial (\beta H)} =N \frac{  e^{\beta J} \operatorname{sh}(\beta H) }{ \sqrt{ e^{2 \beta J} \operatorname{sh}^2 (\beta H) + e^{-2 \beta J} } }.

Ha \beta J \rightarrow 0, tehát függetlenek a spinek, akkor M \rightarrow N \operatorname{th}(\beta H). A szuszceptibilitás:

\chi = \frac{\partial M}{\partial H}.

A korrelációs függvény:

c_k (r) = \langle s_k s_{k+r} \rangle = e^{-\frac{r}{\xi}}, ahol  \xi = \left|\frac{1}{\ln \operatorname{th} (\beta J)}\right| a korrelációs hossz. Ez tekinthető az átlagos doménméretnek.

Antiferromágneses Ising 1 dimenzióban(*)

A Hamilton-függvény abban különbözik a ferromágneses esettől, hogy pozitív a J együttható, azaz fordítva szeretnek állni a szomszédos spinek:

H = |J| \sum_{k=1}^N s_k s_{k+1} - H \sum_{l=1}^N s_l\,.

Ugyanazt kapjuk, mint az előző esetben, csak J helyére mindenhol -J-t kell írni a képletekben. A korrelációs függvény változik jelentősen, mert oszcillálni fog az értéke:

c_k (r) = \langle s_k s_{k+r} \rangle = (-1)^r e^{-\frac{r}{\xi}}.

Érdekes módon itt már egy dimenzióban megjelenik a fázisátmenet. Alapállapotban az összes spin váltakozó irányban áll, így a külső tér energiajáruléka eltűnik, hiszen \sum_k s_k = 0, valamint E_0 = -N|J|. Azonban, ferromágneses beállás mellett létezik egy olyan külső tér, ahol az energia éppen akkora, mint az antiferromágneses alapállapotban:

E_0 = |J|N - H_{\text{C}}N \overset{!}{=} -|J|N \quad \Rightarrow \quad H_{\text{C}} = 2|J|.

Ezen külső térnél teljesen mindegy, hogyan állnak a spinek, mindig ugyanennyi lesz az energiájuk, tehát az entrópia a végtelenhez tart termodinamikai határesetben, nulla Kelvinen.

Az Ising-modell átlagtérelmélete 2 dimenzióban(**)

Az Ising-modell 2 dimenzióban is megoldható egzaktul, de ez nagyon bonyolult, ezért itt egy átlagtér-elméleti közelítést mutatunk be. Az energia kifejezésében a spinváltozókhoz adjuk hozzá és vonjuk is le a várható értéküket, jelölje ezt m \equiv \langle s_i \rangle:

s_i s_j = \left ( m + \left ( s_i - m \right ) \right ) \left ( m + \left ( s_j - m \right ) \right ) = m \left ( s_i + s_j \right ) - m^2 + \left ( s_i -m \right ) \left ( s_j -m \right ).

Az utolsó tag az átlagtól való eltérések szorzata, amit a továbbiakban elhanyagolunk (másodrendűen kicsiny), így nem lesz két spin szorzatát tartalmazó tagunk, a rendszer úgy kezelhető, mint egy szabad spinrendszer, amire az átlagos térnek megfelelő külső tér hat. Az energia így felírva:

E = \frac{1}{2} J q m^2 N - \underbrace{\left ( H + J q m \right )}_{\text{effektiv ter}} \sum_i s_i.

Itt q az első szomszédok száma, amit koordinációs számnak hívnak. Az állapotösszeg:

Z = e^{-\beta J q m^2 N / 2} \sum_{\lbrace s_i \rbrace} e^{ \beta ( q J m + H ) \sum_i s_i } = e^{-\frac{\beta J q m^2 N}{2}} \prod_i \sum_{s_i = \pm 1} e^{\beta ( q J m + H ) s_i} =

 = e^{-\frac{\beta J q m^2 N}{2}} \lbrace 2 \operatorname{ch} \left [ \beta \left ( q J m + H \right ) \right ] \rbrace^N.

Ebből kiszámítható a mágnesezettség várható értéke:

m = \langle s_i \rangle = \operatorname{th} \left [ \beta \left ( q J m + H \right ) \right ].

A számolás alatt végig felhasználtunk egy m paramétert, mint átlagos mágnesezettséget, de ennek az értéke nem tetszőleges, hanem olyan, hogy a fenti egyenletet kielégíti. Az egyenletet érdemes grafikusan megoldani. Mindkét oldalt m függvényében ábrázolva, a baloldal egy 45^{\circ} meredekségű egyenes, a jobb oldal egy tangens hiperbolikusz függvény. A két görbe metszéspontjai az egyenlet megoldásai.

 text

A tangensfüggvény meredeksége viszont függ a hőmérséklettől is, így egy kritikus hőmérséklet felett csak egy, alatta viszont három megoldás van. A kritikus hőmérséklet alatt az anyag viselkedése ferromágneses, felette paramágneses, a kritikus hőmérsékleten másodrendű fázisátalakulás játszódik le. Ha a külső tér 0, akkor az egyik megoldás mindig az origóban van, a másik két megoldás pedig szimmetrikusan helyezkedik el. Ha a külső tér nem 0, akkor a megoldások eltolódnak, elég nagy tér melett már a ferromágneses fázisban is csak egy megoldás lesz.

 text

A mágnesezettséget a külső tér függvényében ábrázolva (az alábbi ábra \beta q J = 2 paraméter mellett készült) S alakú görbét kapunk, egy kritikus külső tér érték felett már csak egy megoldás létezik, alatta három. A három megoldás közül azonban a középső instabil (a megoldások a szabadenergia szélsőértékeihez tartoznak, a két szélső megoldás minimum, a középső maximum), így a külső teret mondjuk egy magas értékről egyre csökkentve a mágnesezettség a felső görbén marad, majd a visszafordulási pontot elérve leugrik az alsó ágra. A külső teret ismét növelve a mágnesezettség az alsó ág mentén haladva növekszik, majd a felső visszafordulási pontot elérve visszaugrik a felső ágra. A mágneses teret a közbülső részben hagyva előfordulhat, hogy a rendszer a termikus fluktuációk hatására átugrik az egyik helyről a másikra. Azokat a pontokat, ahol a mágnesezettség visszafordul, spinodális pontoknak nevezik. Ez a viselkedés a valódi ferromágneses anyagokban található hiszterézishez hasonló. Egy valódi anyag azonban sok doménből áll, amik kiolthatják egymás hatását, így be lehet menni vele a 0 mágnesezettség környezetébe is. Természetesen ez csak egy közelítő leírás, ami csak a viselkedés jellegét adja vissza, így a ferromágneses anyagok hiszterézise a részletekben eltér ettől.

A mágnesezettség a külső tér függvényében

Két dimenzió fölött következik be fázisátalakulás: egy adott hőmérséklet fölött ferromágnesesből átvált paramágnesessé az anyag. A fázisátalakulás hőmérsékletét az határozza meg, hogy ott a tangens hiperbolikusz függvény meredeksége az origóban (a biztos metszéspontban) éppen 1, így még csak egy metszéspont létezik.

\beta_{\text{C}} = \frac{1}{q J}

 T_{\text{C}} = \frac{q J}{k_{\text{B}}}.

A mágnesezettség a külső tér 1/3-ik hatványával arányosan indul: m \sim H^{\frac{1}{3}}, a kritikus pont körül pedig a hőmérséklet gyökével változik: m \sim \sqrt{T-T_{\text{C}}}. Érdekes, hogy két dimenzióban éppen a kritikus pont körül használhatatlan az átlagtérelmélet, mert a fluktuációk makroszkopikussá növekednek, a szuszceptibilitás és az átlagos doménméret a végtelenhez tart.

Mágneses anyagok típusai

A mágnesség tárgyalásánál előbukkantak a következő mennyiségek: Mágneses térerősség (H), mágneses indukció vektor (B), mágnesezettség (M). Bevezettük a mágneses szuszceptibilitást, mint anyagi jellemzőt és arányossági tényezőt:

\mathbf{B} \ = \ \mu_0(\mathbf{H} + \mathbf{M}) \ = \ \mu_0(1+\chi_v) \mathbf{H} \ = \ \mu \mathbf{H}

Azaz a mágneses szuszceptibilitás a mágnesezettség és a mágneses térerősség közötti kapcsolat. A szuszceptibilitás lehet pozitív és negatív is, azaz külső mágneses térbe helyezve az anyagot, az vagy erősíti azt, csak csökkenti (a mágnes vonzza, vagy taszítja őket). Utóbbi esetben az anyag diamágneses, az előbbi esetben több mechanizmust különböztetünk meg. A diamágnesség okozói a belső lezárt elektronhéjakon levő elektronok, amelyek a megváltozással szemben hatnak a mágneses momentumuk térrel szembe állításával.


Ferro-, ferri-, és antiferromágneses anyagok

Paramágnességről beszélünk, ha a vonzó, térerősítő hatás csak a külső mágneses tér jelenlétekor érezhető (ez a tér rendezi egyirányba a momentumokat, eltávolításával azok újra rendezetlenné válnak, és zérusra átlagolódik a hatásuk). A diamágnességgel együtt gyengének tekinthetőek. A ferro-, ferri- és antiferromágneses anyagokban a mágnesesség forrásául szolgáló atomi momentumok eleve rendezetten állnak, a különbség csak az irányban és a méretben van. Ha az atomi rendben azonos méretű és egyirányba álló momentumok vesznek részt, akkor az anyag ferromágneses, így ez állandómágneses jelleget mutat. Ha egymással ellentétesek, és kioltják egymást, akkor antiferromágneses az anyag, ha pedig ellentétes, de különböző nagyságúak a momentumok, akkor ferrimágneses az anyag.

A szilárdtestfizika több elméletet is kidolgozott ezen jelenségek mikroszkopikus magyarázatára.

Domének

A ferromágneses anyagoknál a domének nagy, makroszkopikus méretű azonos beállású területek. Kialakulásuk oka egyszerűen érthető: a momentumoknak kedvező, ha azonos irányba állnak be, azonban amíg a hőmozgás rendezetlenné tudja tenni a rendszert, ez nem érvényesül. Ahogy hűtjük a rendszert, egy kritikus pontnál a momentumok beállása erősebb lesz a hőmozgás karakterisztikus energiájánál, és fázisátmenet következik be, a kialakult kis azonos beállású helyek hirtelen makroszkópikus méretűvé tudnak válni, hiszen egymást állítják be a rendezetlen állapotból, ugyanakkor egy másik irányba rendeződött részt nem tudnak megfordítani. Ahol a különböző irányítottságú részek összeérnek, ott lesznek a fázishatárok, vagy doménfalak az anyagban. Külső erős térrel beállítható az egész anyagban az orientáció egyirányúvá, így maximális térerősség nyerhető. Kis térerősségeknél az energetikailag kedvező mágnesezettségű domének "meghíznak" az ellenkező beállásúak rovására, doménfalmozgással történik az átmágneseződés. Nagy terek viszont képesek egész doméneket egyszerre átforgatni. A legtöbb ferromágneses anyagnál számít, hogy melyik kristálytani irányban mágnesezzük föl az anyagot, vannak könnyű és nehéz irányok. A kettő közötti átfordításhoz szükséges a mágneses anizotrópia-energia. Általában egy kristályszemcse több doménre hasad föl, a domének mérete mikrométer alatt van. Ezen felül a fölmágnesezés miatt, részben a domének forgásának következtében megváltoznak a kristály méretei, ez a magnetostrikció.

Atomi paramágnesség

Másnéven lokalizált parmágnesség. Tekintsük az összes impulzusmomentumot (J = L + 2S), ekkor a mágneses momentum a következőképpen írható:

\boldsymbol{\mu} = - g \mu_{\text{B}} \mathbf{J}

A B külső térben ez a következő energiát jelenti:

E=-\boldsymbol{\mu}\mathbf{B}

Ha feltesszük, hogy B z irányú. akkor a BJ skaláris szorzatot helyettesíthetjük BJ_z szorzattal. Az energia ismeretében feltudjuk írni az állapotösszeget (\zeta), azonban mivel az atomok függetlenek, elég egy atom járulékát vizsgálni:

\zeta = \sum_{J_z=-J}^{J} e^{-\beta g \mu_{\text{B}} B J_z}

Itt csak J_z-ben különböznek az állapotok, ezért a kitevő többi részére bevezetjük az x változót, ekkor az összeg egy véges geometriai sorba megy át. A felösszegzés eredménye:

\zeta=\frac{ \operatorname{sh}\left[ \left( J + \frac{1}{2}\right)x \right]}{\operatorname{sh} \left( \frac{1}{2} x\right)}

Az egyrészecske-állapotösszeg ismeretében felírható a szabadenergia:

F= -N k T \ln \zeta \;

amelyben x is paraméterként fog szerepelni és a \frac{\partial F}{\partial B} fogja megadni a mágnesezettséget (pontosabban a mágnesezettség-sűrűséget). Az eredményben a bonyolult kotangens hiperbolikuszok helyett bevezettük a Brillouin-függvényt:

M = N g \mu_{\text{B}} J \cdot B_J(x).

A Brillouin-függvény alakra hasonló az arkusz tangenshez, de ez a pozitív oldalon 1-hez, negatív oldalon -1-hez tart. Ebből következik, hogy a maradék szorzófaktor a maximális mágnesezettséget adja meg, a függvény alakjából pedig a szaturáció jelensége adódik, ami akkor következik be, amikor az összes mágneses momentumot azonos irányba állítottuk be. Kiszámolhatjuk a függvény x \ll 1, azaz B \rightarrow 0\; határesetét, amelyet behelyettesítve megkaphatjuk a szuszceptibilitást:

\chi = \frac{\partial M}{\partial H}= \frac{C}{T}

Ahol a számottevő mennyiségű konstanst a C Curie-állandóba vontuk össze. Ez a hőmérséklettel fordítottan arányos szuszceptibilitás függés a Curie-törvény.

Atomi diamágnesség

Az atomi diamágnességet szemléletesen úgy magyarázzuk, hogy a külső mágneses tér hatására a keringő elektron pályája megváltozik, és ezáltal a mágneses momentuma is. Keringjen az elektron r sugarú pályán, melynek az atommagon átmenő, térre merőleges vetületének négyzetes középértéke \rho^{2}. A keringési frekvencia \omega, és legyen a külső mágneses tér H , ekkor a mag vonzó ereje és a Lorentz-erő tart ellent a centrifugális gyorsulással:

F + e \rho \omega H \mu_0 = m \rho ( \omega + \Delta \omega )^{2}\,

A négyzetet felbontjuk és a másodrendűen kicsi tagot elhagyjuk. Itt felhasználjuk Larmor tételét, amely azt állítja, hogy egy mágneses térben levő atom elektronjainak mozgása első rendű közelítésben olyan, mintha a tér nem is lenne jelen, csak a körfrekvenciára egy:

\omega_L = - \frac{eB}{2m}

precesszió szuperponálódna, ezt feleltetjük meg a fenti kis körfrekvencia-megváltozásnak. Ezt úgy kapjuk meg, hogy a Lorentz-erő hatását elsőrendű perturbációnak tekintjük, vagyis igaz a nulladrend:

F = m \rho \omega^2\, ,

és elsőrendben:


e \rho \omega H \mu_0 = 2 m \rho \omega \Delta \omega.\,

A mágneses momentum az áram és a felület szorzata, az áramot pedig azzal a definícióval írjuk fel, hogy az elektron mennyi idő alatt futja körbe a pályáját (áram) és az mekkora felületet ölel át (\boldsymbol{\mu} = I \mathbf{A}). Ezek alapján a mágneses momentum komponensei:

\mu_i = \underbrace{e \frac{\Delta \omega}{2\pi}}_{\text{aram}} \underbrace{\rho_i^{2} \pi}_{\text{felulet}} = \frac{e \Delta \omega \rho_i^{2}}{2}

A mágneses momentumhoz csak a tér irányára merőleges távolságok járulnak hozzá, az elektron azonban r sugarú pályán kering, ez behoz még egy 3/2-es faktort a távolságnégyzetek között, így a valódi teljes mágneses momentum z komponense Z rendszámú atommagra:

\mu_z = Z e \frac{\Delta \omega}{3}\langle r^2\rangle

Behelyettesítve a Larmor-frekvenciát:

\mu_z = - \frac{Z e^2 \mu_0}{6m}\langle r^2\rangle H

Amelyből a szuszceptibilitás már leolvasható, a negatív előjel jelenti a diamágneses hatást. (SI-ben vannak a képletek.)

Pauli-szuszceptibilitás

A Pauli-szuszceptibilitás a parmágnesség egy másik modellje. A modell lényege, hogy a Fermi-energia környékén lévő vezetési elektronok járulnak hozzá az elektronspin-szuszceptibilitáshoz, tehát gyakorlatilag a szabad elektronok paramágnességéről van szó. A hőmérséklettől független, szemben a kötési elektronok paramágneses szuszceptibilitásával, amely hőmérsékletfüggő (Curie-törvény), és kb. két nagyságrenddel nagyobb, mint a Pauli-szuszceptibilitás. Ez az energiaszintek betöltöttségi [sűrűség]éből számolja ki a felfelé és lefelé álló momentumok mennyiségét. Az állapotsűrűségre a Bethe-Sommerfeld sorfejtést alkalmazza. Ezek ismeretében ugyanis a mágnesezettség felírható:

M = \frac{1}{V} (g \mu_{\text{B}}) ( N_{\upharpoonright} - N_{\downharpoonleft} )

N-be a mágneses indukció is bele van olvasztva. Eredményül a szuszceptibilitás:

\chi = (g \mu_{\text{B}})^2 \frac{3}{2} \mu_0 \frac{N}{V} \frac{1}{\sqrt{\varepsilon_{\text{F}}}},

ahol az utolsó tényezőben a Fermi-energia szerepel.

Landau-diamágnesség

A diamágnesség ezen másik modellje már kvantummechanikai megfontolásokon alapul. Az alapötlet szerint a szabad elektornok a mágneses térben körben mozognak, amei megint mágneses teret kelt, és ez gyengíti le a külső teret. Kiindulásként a szabad elektorn mágneses térbeli Hamilton-operátora szolgál:

H = \frac{p_x^2 + (p_y - exB)^2 + p_z^2}{2m}

Azért kell kvantumosan számolni, mert klasszikusan a mágneses tér kitranszformálható, mi pedig éppen az aszerinti függést keressük. A rendszert jellemző hullámfüggvényt felbontjuk egy y-tól és z-től, valamint egy x-től függő rész szorzatára, és vizsgáljuk a Schrödinger-egyenlet megoldását, amelyben felismerjük a harmonikus oszcillátor energiáját. Az energiát y és z szerint azonban még ki kell számolni, ezt az állapotsűrűség fölhasználásával tesszük. A mágnesezettséget az energia tér szerinti deriváltjából határozzuk meg, ebből pedig a szuszceptibilitás kapható meg:

\chi = -\frac{1}{2} \frac{N}{V} \frac{1}{\sqrt{\varepsilon_{\text{F}}}} (g \mu_{\text{B}})^2 \mu_0,

amely éppen a Pauli-szuszceptibilitás -1/3-a.

Hiszterézis

Hiszterézis. B_R remanens teret, H_C a koercitív erőt jelenti. Bár az ábrán függőlegesen B van felmérve, teljesen hasonló az M-re kapható is.

A hiszterézis a ferromágneses anyagoknak az átmágnesezéssel szemben mutatott ellenállása. Másképpen megfogalmazva, amikor át akarjuk mágnesezni az anyagot, akkor az valamennyire emlékszik korábbi állapotára, ezért adott irányú és nagyságú külső tér alkalmazása után kapott remanens (visszamaradó) mágnesség különböző lehet az anyag előzetes mágnesezettségének függvényében. Legszemléletesebben ezt akkor láthatjuk ha teljesen átmágnesezzük az anyagot egyik, majd másik irányba. A bejárt út különbözik a H-M-síkon. Itt külön névvel illetjük a külső tér megszűnésekor hátahagyott mágnesezettséget (ez a remanens mágnesezettség) és az anyag terét éppen kompenzáló kölső térerősséget (koercitív erő). Keménymágneses anyagoknak széles a hiszterézisgörbéje, tehát nagy tér tudja csak átbillenteni a mágnesezettséget, ilyenekből lehet jó állandómágneseket csinálni. A lágymágneses anyagoknak ezzel szemben nagyon keskeny a hiszterézishurka, hogy könnyű legyen őket átmágnesezni és eltűnjék az eredő mágnesezettség külső tér hiányában. Ilyenekből készíthetünk jó transzformátorokat. A hiszterézisgörbe által körbezárt terület adja meg ugyanis az egy periódus alatt disszipált energiát (ez a vasveszteség).

Curie--Weiss-törvény

A fenti memóriaeffektust Weiss egy belsőtér-elmélettel próbálta megmagyarázni. Eszerint a spinek egyirányú beállása okozza a visszamardó mágnesezettségi memóriát, amelyet úgy lehet figyelembe venni, hogy a mágnesezettség a külső téren kívül önmagának is függvénye. Ennek a függésnek a sorfejtéséből levezethető a Curie-Weiss-törvény. A doméneknél említettek értelmében kihűlésnél megtörténik a "mágneses kifagyás", afelett azonban a termikus random orientáció dominál. A Curie-Weiss-törvény leírja a szuszceptibilitás változását a kifagyási pont felett, a paramágneses hőmérséklettartományban:

M = \frac{C}{T-T_{\text{C}}} H.

Ez a formula a kifagyás felett érvényes, az átalakulási pontban divergens, ami nyilván nem releváns. Jó tudni, hogy ez az egydimenziós Ising-modellből is levezethető.

Speciális anyagok

Spinüveg

A spinüvegek olyan ötvözetek, amelyek kis koncentrációban (0,1-10 %) tartalmaznak mágnesezhető atomokat nem mágnesezhető atomok között véletlenszerűen eloszlatva. Ennek következtében frusztrált állapotok alakulhatnak ki három mágnesezhető atom között: egyszerre csak két párnak kedvező energetikailag a csatolása, a harmadiknak nem, így számos metastabil állapot figyelhető meg. A véletlen eloszlás miatt bonyolult az ilyen anyagok viselkedése: felmágnesezve őket a Curie-törvényt követik, azonban ha elvesszük a külső mágneses teret, gyors lebomlás után egy remanens mágnesezettséget mutatnak a kritikus hőmérséklet alatt, amely azonban idővel lassan, de tovább csökken. Ha viszont külső tér nélkül hűtjük őket a kritikus hőmérséklet alá és utána kapcsoljuk be a teret, hirtelen elérnek egy mágnesezettséget, ami utána lassan növekszik tovább. Ha összeadjuk a fenti két esetben kapható mágnesezettség-idő függvényt, jó közelítéssel állandót kapunk, amelynek értéke éppen a külső térrel való hűtéskor mérhető mágnesezettség. Ez a viselkedés egyfajta átmenetként fogható fel a ferro- és paramágneses anyagok tulajdonságai között.

Óriás mágneses ellenállás

Ferromágneses és nemmágneses rétegek szendvicselésével speciális vezető eszköz készíthető, amelynek ellenállása nagyban függ a külső mágneses tértől. Néhány nanométeres rétegekből állnak az ilyen anyagok, a ferromágneses rétegek antiferromágnesesen csatolódnak egymáshoz. Az áram a rétegekre merőlegesen folyik, a vezetési elektronok jobban szóródnak azon a rétegen, amelyiknek ellentétes a spinbeállása, mint nekik. A külső teret bekapcsolva minden réteg ugyanolyan irányú mágnesezettséget vesz föl, ekkor akár a felére is csökkenhet az ellenállás. Ilyenkor ugyanis csak az egyik spinbeállású elektronok szóródnak jobban. A külső térrel és nélküle mérhető ellenállás aránya a spinbeállástól függő kétfajta ellenállás mértani és számtani közepének a hányadosával egyenlő (ha csak két ferromágneses réteget vizsgálunk).

Ezen az elven működik a merevlemezek kiolvasófeje, amit spinszelepnek hívnak.

Szupravezetés

Egyes anyagok igen alcsony hőmérsékletre hűtésekor az elektromos ellenállás egzaktul nullává válik. Alapvetően két fajtájuk van: első- és másodfajú szupravezetők. Az elsőfajú szupravezetőkben lejátszódó jelenséget ellentétes spinű elektron-elektron párok (ún. Cooper-párok) létrejöttével sikerült értelmezni, amelyeket a rácsrezgések fononjai tartanak össze. Ilyen párok jönnek létre egy Bose-Einstein-kondenzációhoz hasonló jelenség következtében, mivel az így kialakult párok már bozonnak tekinhetőek. Láthatóan a fononok főszerepet játszanak a jelenségben, amelyek viszont szobahőmérsékleten akadályozzák az elektronok mozgását. Ezért van, hogy a rosszabb vezetők válnak szupravezetővé, a jók viszont, az ezüst, réz, arany pedig nem.

Nagyon fontos tulajdonságuk a Meissner-effektus, vagyis hogy a mágneses tér kiszorul az anyagból, ez a következő egyenletből vezethető le:

\left(\Delta - \frac{ne^2 \mu_0}{m}\right){\mathbf{B} \choose \mathbf{j}} = 0,

ahol \Delta a Laplace, n a töltéshordozók sűrűsége, e a töltése, m a tömege, \mathbf{B} a mágneses indukció, \mathbf{j} az áramsűrűség (ebből lesz a szuperáram). Az egyenlet lecsengő megoldásait kell választani.

Ha külső tér jelenlétében folyik le a fázisátalakulás, akkor, ha veszünk egy gyűrű alakú mintát, a gyűrű belsejében mérhetünk mágneses teret, ha viszont később kapcsoljuk be azt, nem tud behatolni oda. Ezeknél ugrásszerű a normális és a szupravezető anyag közötti fázisátalakulás.

A másodfajú szupravezetők elmélete koránt sem ilyen kidolgozott, nem tudják pontosan, mi történik. Annyit tudunk, hogy bizonyos atomrétegekben folyik a szuperáram, tehát csak egy síkban jelentkezik az egykristályban a szupravezetés. Soknál a folyékony nitrogén forráspontja fölött bekövetkezik a fázisátmenet, ezek a magas hőmérsékletű szupravezetők. Ezeknél már bonyolultabb a fázisátmenet, mert létezik egy olyan fázis, ahol a mágneses tér örvényfonalakban mégis behatol az anyagba, de egy örvényfonal csak meghatározott értékű fluxust tud befogadni, ez a fluxuskvantálás.

A kritikus hőmérséklet függ az atomok tömegétől (izotópeffektus, T_{\text{C}} \sim \frac{1}{\sqrt{M}}), másodfajúaknál pedig a külső mágneses tértől is, egy kritikus térerősség fölött nem is következik be a fázisátalakulás. Ezen jó tulajdonságaik miatt a másodfajú szupravezetőket használják szupravezető mágnesekben, így például a CERN LHC gyorsítójában is.

Záróvizsga tematika
Tételek A klasszikus mechanika alapjai | A klasszikus mechanika elméleti tárgyalása | A relativitás elmélet alapjai | Egzaktul megoldható fizika problémák | Folytonos közegek mechanikája | Fenomenologikus termodinamika | Elektro- és magnetosztatika, áramkörök | Elektrodinamika | Hullámegyenlet és hullámoptika | Geometriai optika és alkalmazásai | A kvantumelmélet alapvető kísérletei | A kvantummechanika elméleti háttere | Atom- és molekulaszerkezet | A magfizika alapjai | A termodinamika statisztikus alapozása | Kvantumstatisztikák | Kölcsönható rendszerek, mágneses anyagok | Kristályos anyagok fizikája | Nemegyensúlyi folyamatok leírása | Az asztrofizika alapjai